A csillagászat története

Eleinte a csillagászat csak a szemmel látható égitestek megfigyelésére, és mozgásuk előrejelzésére korlátozódott. Az ókori görögök számos újítást vezettek be a csillagászatba, többek között Hipparkhosz által bevezetett magnitudórendszert a csillagok fényességének jellemzésére, valamint a bolygók mozgásának viszonylag pontos leírását epiciklusok segítségével (ptolemaioszi rendszer). A Bibliában számos utalás található a Föld és a Világegyetem elhelyezkedésére, illetve szerkezetére, a csillagok és a bolygók természetére, ezeket viszont nem támasztják alá tudományos tények.

A (kora-) középkori Európában a megfigyelő csillagászat nem igazán volt fejlett. Ekkoriban inkább a mai Irán területén és az iszlám világ egyéb területein. A IX. század végén egy perzsa csillagász, al-Farghani kimerítően leírta az égitestek mozgását. Munkáját latinra is lefordították a XII. században. A X. század végén al-Khujandi perzsa csillagász nagy obszervatóriumot épített Teherán közelében, és ebben a Nap számos meridiánátmenetét (kulmináció) figyelte meg, mely lehetővé tette a számára, hogy meghatározza az ekliptika hajlásszögét az égi egyenlítőhöz. Szintén Perzsiában Omar Khajjam naptárreformot vezetett be, mely pontosabb volt, mint a Julianus-naptár és majdnem olyan pontos, mint a Gergely-naptár.

A reneszánsz alatt Kopernikusz javasolta a Naprendszer heliocentrikus modelljét, az 1543-ban megjelent De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásáról) című művében. Munkáját Galileo Galilei és Johannes Kepler védelmébe vette, és számos tekintetben továbbfejlesztette. Galilei használta fel a távcsövet is először komoly csillagászati megfigyelésekre. Kepler volt az első, aki a bolygók mozgásának leírására először ellipszispályát mert feltételezni (előtte körpályát feltételeztek). Az angol Newton gravitációs törvénye (1687) adott elsőként konkrét magyarázatot arra, hogy a bolygók miért a Kepler által leírt módon mozognak. Newton fejlesztette ki a tükrös távcsövet is.